anitabill

“Minden ember megízleli a szerelem mámoros hatását…”

Amikor kicsi voltam, anyukám mindig arról mesélt, hogy milyen csodás az, amikor valaki szerelmes. Én persze már ennek gondolatától is rosszul voltam. Azt gondoltam, ez nem nekem való. Egy másik emberrel nyáladzani? Ugyan már…Mindig azt mondtam:Én sosem leszek szerelmes! Elvégre minek is az?!. Megköti a kezedet-jelképesen. Nem azt csinálod, amit akkor tennél, ha ‘szabad’ vagy. Köszönöm-mondtam-én ebből nem kérek.

Anya kinevetett.”Ezt majd akkor mondd, amikor a ‘rózsaszínű köd’ lepi el az eszed”-valahányszor kimondtam, hogy nem akarok szerelmes lenni, mindig ez volt rá a válasza.

Én erre sosem mondtam semmit, hagytam, higgyen azt, amit csak akar. Ez az én életem, én döntöm el, milyen lesz.

***

Tizenkét évesen a szüleim elváltak. Anyukám azt mondta, ez amiatt van, mert apuval ‘elmúlt a varázs’. Ott és akkor újból megfogadtam:Nem leszek szerelmes! Soha, semmi pénzért.

Mivel egyke voltam és még nem töltöttem be azt az életkort, hogy választhassak, kivel szeretnél lakni, így a bíróság édesanyámnak ‘ítélt’.

Emlékszem, hitt abban, hogy valahol újból rátalál a szerelem, ahogyan arra is tisztán emlékszem, amikor megkérdeztem:

-Mi értelme lenne? Hogy újból csalódj?

Anyu csak megértően nézett rám, ‘s mondta, majd ha nagy leszek, úgyis megértem.

Nem hittem neki.

Nem akartam megérteni.

Mert az a szerelemmel együtt jár.

És azt nem akartam.

Teljesen biztos voltam abban, hogy én ugyan nem leszek szerelmes…

***

Tizenöt éves lettem. Talán itt volt életem legnehezebb szakasza. Persze, hogy itt volt. Hiszen akárcsak bármelyik más kamasz, engem is vonzott az a bizonyos ‘vad világ’. Minden őrültséget ki akartam próbálni, kitűnni a tömegből és ehhez hasonló tipikus dolgok.

A középiskolában szinte már az első nap a ‘menőkhöz’-értsd: rossz fiúk/lányok-csapódtam.

Anyukámnak nem tetszett kifejezetten, de úgy voltam vele, majd megszokja.

Hát nem szokta meg.

Ekkor kezdődött a sok balhé is körülöttem. Mi voltunk a suli ‘sztárjai’, mindenki felnézett ránk, mert mi mertünk mások lenni.

Amikor másodikos voltam a középsuliban, a haverjaim unszolására-nehogy már én legyek az, aki valamiből kimarad-egy nyelvpiercinget szúrattam, sötétbarna hajamba pedig neonzöld melírokat festettem-ami mellesleg tökéletesen passzolt a macska zöld szemeimhez.

Így állítottam haza egy délután, és csevegően odaálltam anyu elé:

-Nézd!-mutattam a hajamra-Tök raj, nem?

Ha ezen nem, akkor a következőn akadt ki.

-És ezt figyeld-nyújtottam ki a nyelvem-Kicsit fáj, de tök szép!

Azt hiszem inkább az utóbbi miatt akadt ki. Szó szerint elájult és összeesett a konyhapadlón. Egy-két másodpercig néztem, hátha csak szórakozik velem, majd odasétáltam a vonalas telefonhoz és tárcsáztam a mentőket.

Aznap éjjel a barátaim elvittek bulizni valami helyi klubba.Akkor éjjel veszítettem el a szüzességemet, az egyik ‘bandataggal’.Kértem hogy ne ott, hogy ne úgy, de nem hatotta meg. Azt mondta lazuljak el, nem fog fájni. Hát, piszkosul fájt. Miután ‘végzett’, kisétált a mosdóból, engem pedig otthagyott a földön, mint valami elhasznált rongyot. Senkinek nem emlegettük azt az estét. Én is hallgattam, ő is. Így volt a legjobb.

Az ilyen emberek miatt újból és újból megfogadtam, hogy semmiképpen nem leszek szerelmes.

Attól a naptól kezdve valami megváltozott bennem. Nem voltam többé a régi jó kislány, anyuci és apuci kedvence… De nem ám. Onnantól én voltam a hip-hop csaj, aki minden fiút az ágyába csábít. Egy nagy ribancnak tartottak a suliban, a tanárok is lenéztek, de nem érdekelt. Tudtam, miért csinálom. Ez volt az én ‘védőburkom’.Senki nem látott át rajta, nem tudtak közel férkőzni hozzám, így a csalódástól sem kellett félnem.

De eközben szinte minden érzelmet kiöltem magamból és nem figyeltem, a céljaim miatt hány embert sértek meg vagy kiknek ‘ártok’. Igazából nem is érdekelt…Ez volt a legszomorúbb az egészben. A nemtörődőségem.

***

Tizenkilenc évesen, kicsit talán visszafogottabb stílusban, de még mindig a régi énemként mentem az egyetemre. A barátaim nem értették, miért tanulok tovább.

-Tök felesleges…-mindig ezt mondták. Vagy még plusz érveket soroltak fel.

“Talán, hogy vigyem is valamire az életben?!”

Ezt persze hangosan sosem mondtam ki. Nem volt rá szükség, maguktól is tudták.

Rögtön az első napon találkoztam egy sráccal. Körülnézett a teremben, és leült, jobban mondva levágódott mellém a sarokba. Mindezt vagy tíz perces késéssel, de a tanárt úgy tűnik nem izgatja a dolog. Még csak a cuccait sem tette ki az asztalra.

“Milyen menő…”-akkor ezt gondoltam.

Az első beszélgetésünk is ott, azon az órán zajlott le. Bemutatkoztunk egymásnak. Nekem egyből szimpatikus volt. Azt hiszem őneki is én…

Nem mondanám helyesnek, inkább szépnek. Kisfiús arc, nagy, mogyoróbarna szemek és égnek álló haj. Pont az én zsánerem.

Kiderült az is, hogy egy osztályba járunk, így minden órán mellette ültem.

Szerettem az illatát, ami a frissen mosott ruha és férfias parfümből állt.

De nem volt köztünk semmi több. Én nem akartam, vagy inkább csak féltem, hogy ugyan úgy csalódni fogok, mint anyu apuban…

***

Huszonöt évesen, immár felnőtt fejjel-na jó, ez nem igaz, mert én sosem fogok teljesen felnőni-,elkezdődött a nagybetűs élet. Elköltöztem az anyukámtól, kerestem állást és új baráti kört alkottam. Nem olyat, mint a régi. Egészen más milyet.

Volt köztük fiú és lány-habár régebben sem ez volt a probléma. Ők a felső tízezerbe tartoztak. Befutottam én is, így már nem engedhettem meg magamnak-vagyis inkább a managgerek nem engedték-, hogy a ‘pórnéppel’ tartózkodjam. Az önelégült, exibichionista bunkókkal kellett lógnom. Idővel magam is azzá váltam.

Volt egy díjátadó gála, vagy mi… Nem éppen a kedvenc időtöltésem ezekkel foglalkozni, de mindenki azt szerette volna, ha ott vagyok. Mivel nem volt más tervem aznapra, így elmentem.

Ők is ott voltak. Pontosabban csak egyvalaki érdekelt, de úgy láttam, a csapatával volt.

A díjak kiosztása után a szokásos party volt mindenféle itallal és hidegtálakkal.

Szokásomhoz híven iszogattam, megteremtettem a kellemes hangulatot, de nem vittem túlzásba. Ellentétben velem, Ő, akit az este kezdete óta kiszemeltem, nem úgy tűnt, mint akinek minden oké.

A haverjai biztatására-gondolom, mivel kicsit felém lökték-odaült hozzám. Egy ideig csak szolidan csevegtünk, mindenféle sztáros dologról, de aztán ‘elfajultak’ a dolgok. Flörtölgettünk, egyre többet iszogattunk, míg végül egy hotelszobában találtuk magunkat. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, de ez más volt.

Volt benne valami, ami megfogott, ami vonzott, de nem tudnám megmondani, hogy mi az. Egyszerűen ott volt és kész.

Reggel, amikor felébredtem arra számítottam, hogy elment, de legnagyobb meglepetésemre még ott szuszogott mellettem. Magamra kapkodtam a ruháimat, megigazítottam a hajamat és a sminkemet, majd elindultam az ajtó felé.

Már a kilincsen volt a kezem, de nem nyomtam le. Visszanéztem az alvó idegenre.

“Nem hagyhatom így itt…”

Odamentem az ágyhoz, leguggoltam mellé és egy apró csókot nyomtam puha ajkaira.

Megijedtem, amikor kinyitotta a szemeit. Váratlanul ért.

-Én most…Megyek-álltam fel, de megfogta a csuklóm.

A nézése is elég volt, hogy visszadőljek mellé az ágyba és még pár órán át kényeztessük egymást. Nem beszéltünk valami sokat, de mégis olyan volt, mintha már évek óta ismertük volna a másikat. Talán ez egy csoda volt…
Most itt ülök, mögöttem a “szerelmem” és éppen egy hétvégi házimozit rendezünk.

Hátranézek és elmosolyodok azon, ahogyan ügyetlenkedik.

Visszamosolyog rám, majd elindítja a filmet. Én kényelmesen hátradőlök a mellkasára és kortyolok egyet a kakaómból. Érzem, ahogyan a karjai a hasamon összekulcsolódnak és egy apró csókot nyom a nyakamra.

Ő az igazi, most már tudom.

Én csupán megspóroltam egy csomó időt magamnak, amit a próbálkozásokkal és a csalódásokkal töltöttem volna.

De ez így volt megírva.

Vége!!!